A kelta nyelvek

“Ad-fessa dó airscélae na macraide i nEmain.”
/Táin Bó Cuailnge/

A kelta nyelvek besorolása közvetett módon egy XVIII. század végén élt angol származású köztisztviselő - az ógörög és latin nyelvvel is foglalkozó - Sir Daniel Jones nevéhez fűződik. Az amatőr nyelvész Indiában elsajátította a szanszkrit nyelvet. Ezt összevetve a latinnal és az ógöröggel, érdekes megállapításra jutott. A három nyelv szókincse, tövei, ragozása, végződése és nyelvtani rendszere meglepő hasonlóságokat mutatott, amiből Jones azt a megállapítást vonta le, hogy a három nyelv közös ősre vezethető vissza.
Ez a korszakalkotó felfedezés szolgált alapjául annak a kutatásnak, ami az európai nyelvek alaposabb vizsgálatához vezetett. Kiderítették, hogy az Európától Indiáig használt nyelvek, a germán, kelta, szláv, az indiai, a pakisztáni és az iráni is feltételezhetően ugyanarra a közös ősnyelvre vezethetők vissza. A nyelvcsaládot indoeurópainak (német nyelvterületen indogermánnak) nevezték el (A térség népei között akadtak azonban olyanok is, melyek nyelve nem tartozott bele ebbe a családba. Ezek a baszk, a finn, a lapp, az észt és a magyar.).
A nyelvészek szerint az ősnyelvet kb. 6000 évvel ezelőtt beszélték. Születtek kísérletek a nyelv rekonstruálására is, a legrégebbi írott források összevetésével. (Ennek eszközei voltak a szabályos hangmegfeleltetés (p - f), a hangváltozási szabályok és a hangrendszer).
Megállapították, hogy az ősnyelvben három nem - hímnem, nőnem és semlegesnem - létezett. A főneveknek nyolc esete volt, mely a későbbi nyelvekben, például az óír nyelvben ötre csökkent. (Ezek az alany, a megszólító, a tárgy, a birtokos és a részeseset.)
Azok a találgatások, melyek az ősi nép élőhelyére vonatkoztak, nem vezettek eredményre. A rokon szavak összevetésével hasonlóságokat találtak a mérsékelt égövi állatok és növények nevére, többek között a medvére, a farkasra, a rókára és bizonyos növényekre. Miután a tenger szavára nem találtak közös eredetet, azt feltételezték, nem tengerparti nép nyelve volt az ősnyelv. (Azonban más magyarázat is elképzelhető. Az atlantiszi eredetű népek, akik elmenekültek, elvándoroltak a kontinensről, szentként tisztelték a tengert. A tabuállatokhoz - a magyar nyelvben a farkas, a sertés és a nem magyar eredetű medve - hasonlóan lehetséges, hogy nem nevezték nevén a tengert.)
A hasonlóságok megállapítása után különböző ágakat különítettek el. A kelta nyelveket a latinnal hozták rokonságba, többek között a szenvedő igealak -r végződése alapján.

A kelta ágat kétféle felosztás szerint rendszerezték. Földrajzilag elkülönítettek szárazföldi (kontinentális) keltákat és szigeti keltákat.

A szárazföldi kelták nyelve volt a gall, ami az V. században kihalt és a Nyugat-Római Birodalom bukásának idején is már szinte teljesen eltűnt a római befolyás következtében (a francia nyelvben felelhetők még egyes szavak, főként mezőgazdasági kifejezésekben.),
az Alpok környéki leponti (ezt egyesek gall nyelvnek tartják, mások különállóként értelmezik), és a keltiber (ennél a nyelvnél mutatkozik a legnagyobb eltérés a kelta nyelvek között), amit Spanyolország északi részén beszéltek. Mindhárom kontinentális kelta nyelv kihalt.

A szigeti nyelveknek két nagy csoportját különítették el, a britet és a goidelt.
A brit (kymri) nyelvek közé sorolják a walesit, a cornwallit és a bretont, a goidelhez a skót gaelt (ami a hegyi skótok nyelve, az erse), a manxt és az írt. (A skótok gaeleknek hívják az íreket is.)

Egy másfajta felosztás az ősnyelv "kw" hangjára alapul. Ez a labioveláris hang különbözőképpen fejlődött a britben és a goidelben. A Q-kelta nyelvekben a veláris elem (k), a P-kelta nyelvekben a labiális elem (w vagy p) maradt meg erősebben (ez jól megfigyelhető az ír macc és a walesi map (fiú), a cía és a pwy (ki?), a cenn és a pen (fej), a cethair és a pedwar (négy) szavak között).

A P-kelták közé sorolható a gall, a leponti és a brit, a Q-kelták közé a keltiber és a goidel nyelvek.

A manx nyelv utolsó ismerője 1975-ben halt meg Man szigetén, a cornwalli nyelv pedig csak a XVIII. század végéig élt. A welsh nyelvet azonban még ma is beszéli kb. 1 millió ember Wales területén, ahol az egyik hivatalos nyelvnek számít. Skót gael anyanyelvűnek kb. 60 ezren, ír anyanyelvűnek még ennél is kevesebben, kb. 30 ezren számítanak jelenleg.
A Brit csoportba tartozó breton-t az angolszász megszállás idején, az V.-VI. században Délnyugat-Britanniából Bretagne területére, azaz a kontinensre áttelepülő brit kelták vitték át, és ma is beszélik kb. 800 ezren.
Írországban miután 1922.-ben megalakult az Ír Szabadállam, kötelezővé vált az ír nyelv oktatása, bár a többség ma is a másik hivatalos nyelvet, az angolt beszéli. Az angol nyelv az íreknél a nagy éhínség idején, 1846 és 1849 között terjedt el ilyen nagymértékben, amikor a túlélés feltétele ennek a nyelvnek az ismerete és használata volt.
Írásban az inzuláris, vagy szigeti betűtípust használták, ami a latin ábécén alapult

Az inzuláris betűtípus:

A kora középkorban volt elterjedve Britanniában és Írországban, azonban a késő középkortól, miután a normannok átvitték a kontinentális betűket Britanniába, már csak az írek használták, egészen az 1950-es évek elejéig.
Ma már elég kevés esélyük van a még élő kelta nyelveknek a túlélésre, ám a mítoszok és a legendák valószínűleg még életben tartják azokat a régi hagyományokkal együtt.