Ezután fel kellett szállnia egy olyan kocsira, ahová csak a megfelelő ember tudott felmászni, fel kellett öltenie azt a ruhát, ami csak rá illett. Talán a legnehezebb próba egy kanca meghágása volt. (A lónak fehérnek, azaz fionnak kellett lennie, ami az íreknél beszédes név volt, a tudást és a beavatottságot jelképezte.) Mivel a királyjelölt ekkor még állatnak számított, elméletileg nem is lehetett probléma. Végül a leölt kanca húsából főzött levesben kellett a leendő királynak megfürdenie, majd pedig úgy ennie a levesből, hogy a kezeit nem használja közben.
James G. Frazer így írja Az Aranyágban: "A régi írek szerint, ha királyaik megtartják az ősök szokásait, az évszakok enyhék, a jószág szapora, a vizekben sok a hal, és a gyümölcsfák ágait alá kell támasztani, hogy le ne törjenek a termés súlya alatt. Egy Szent Patriknak tulajdonított egyházi törvény az igaz király uralmát kísérő jótétemények között "kedvező időjárást, nyugodt tengert, bőséges termést és gyümölcstől roskadozó fákat" említ. Az aszály, a tehenek tejének elapadása, az elégtelen gyümölcs- és gabonatermés viszont a régi írek véleménye szerint csalhatatlan bizonyítéka annak, hogy rossz az uralkodó király."
Miután a jelölt uralkodóvá vált, a teljes siker érdekében még be kellett tartania a geiseket, az erkölcsi parancsokat is.
Frazer szerint: "Írország régi királyainak, továbbá a négy tartomány, Leinster, Munster, Connaught és Ulster királyainak néhány furcsa tilalomra vagy tabura kellett ügyelniük; a közvélemény szerint ezek szigorú megtartásától függött a nép és az ország, mind pedig a maguk boldogulása. Így például Írország királyának, ha Tarában, Erin régi fővárosában az ágyban feküdt, nem volt szabad látnia a napfelkeltét; tilos volt szerdán Magh Breaghban lováról leszállnia, napnyugta után átmennie Magh Guillinon, lovát Fan-Chomairban megsarkantyúznia, Beltane (május elseje) utáni hétfőn hajón vízre szállnia, és mindenszentek utáni kedden Ath Maighne-ben hagynia seregének nyomát. Leinster királya nem kerülhette meg szerdán bal kéz felé Tuath Laigheant, nem alhatott a Dothair (Dodder) és a Duibhlinn között oldalra hajtott fejjel, nem táborozhatott kilenc napon át Cualann síkságain, vagy nem lovagolhatott át Magh Maisteanon fekete patájú, piszkos lovon (...) Ha Írország királyai szigorúan megtartják ezeket az előírásokat és ügyelnek még számos más szokásra, amelyeket az ősi gyakorlat kényszerített rájuk, akkor - úgy hitték - sohasem éri őket baj és szerencsétlenség, s kilencven évig élnek anélkül, hogy éreznék az öregséggel járó hanyatlást; sem járvány, sem más nagy szerencsétlenség nem fordul elő uralmuk alatt, az egyes évszakokban kedvezően alakul az időjárás, és a föld bőséges termést hoz; míg ha az ősi szokásokat semmibe veszik, dögvész, éhínség és rossz időjárás sújtaná az országot."
Ilyen geiseket minden magasabb rangú ember kapott születésekor a druidáktól. Ezeket a kötöttségeket - a végzetüket - ahogy a történetekben olvashatjuk, a hősök mindig megszegni kényszerültek.
A keltáknál minden hármasság mágikus jelentőségű volt. Ha valamit háromszor elvégeztek, vagy három szent dolgot tettek egymás után, az örök érvényűnek számított, hacsak egy még nagyobb mágikus hármasság meg nem törte. Hitük szerint, amit így megerősítettek az a világ végéig fennmarad.
A királyválasztás három szent cselekedete, vagyis a közösülés a fehér szőrű kancával, a fürdés a levesben és evés az állat húsából azt jelképezte a kelták számára, hogy az ország és a nép sorsa egy háromszorosan is tökéletes embertől függ, aki minden tekintetben alkalmasnak nyilvánítható az uralkodásra.

A későbbi történetek másként számolnak be a királyválasztásról. A leghíresebb kelta király, a dicső Arthur egy kőbe zárt kard, az Excalibur (Caliburn) megszerzésével érdemelte ki helyét a trónon. Sokak által vitatott, hogy történelmi személy volt-e valójában Arthur, vagy a kelta történetek révén került be a köztudatba. Az, hogy legendás hős vagy valóban létező személy, még nem derült ki, annyi azonban szinte bizonyos, hogy az V. században élt egy kelta főnök, aki több mint harminc évig tartotta távol az országtól a szászokat, akik csak halála után voltak képesek elfoglalni a brit kelták területeit.
Néhány szerzetes történetében található említés róla, többek között Nenniusnál, aki tizenkét csatája helyszínét is leírta. A legutolsóban, a Badon-hegynél állítása szerint Arthur egymaga 960 embert ölt meg.
Geoffrey Monmouth walesi szerzetes 1135-ben írt történelemről szóló könyvében is esik szó Arthurról, ám valószínűleg ez is kitaláció, mert a camlanni csata dátumát 542-re tette, amikor Arthur már száz éves lett volna. (Az 1150-es években Monmouth írásának nyomán költemények, majd 30 évvel később a cameloti vár legendája is megszületett. A Szent Grálról szóló részt 10 évvel később írták hozzá. Az idők során a kép kiegészült Merlin figurájával, és belekerült a történetbe a Tó Hölgye is. )
A híres történet azzal kezdődik, amikor Uther Pendragon a király beleszeretett Gorlois, a cornwalli herceg feleségébe, a szép Igrainebe (Ingerna). Miután Merlin, a druida segítségével felvette Gorlois alakját, teherbe ejtette az asszonyt.
A mágus az újszülött fiút, Arthurt (Artus) rögtön Ectornak adta, hogy nevelje fel, mert féltette az ellenségtől. Uther állandó csatározásban élt a nemesekkel, s mielőtt meghalt, csodálatos kardját, amit a Tó Hölgyétől kapott, beleszúrta egy kőbe.
Miután a trón megüresedett, Merlin azt javasolta a csatározó nemeseknek, a téli napfordulókor hívják Londonba az összes lovagot, tartsanak lovagi tornát, majd utána kíséreljék meg kihúzni a kőből a kardot. Ezen a nagy eseményen jelen volt Ector, fia Kay és velük Arthur is, mint Kay fegyverhordozója.